A húsos, fűszeres illatú gyömbérgyökeret legalább 5000 éve használják főzéshez és gyógyításhoz Indiában és Kínában. Olyan régóta ízesíti az ételeket és gyógyítja az emberi szervezetet, hogy nem tudni, mikor találkozott vele először az emberiség, sőt pontos eredetét sem tudták meghatározni. Annyi bizonyos, hogy több mint 3000 éve termesztik Délkelet-Ázsia trópusain, közelebbről a fent említett két ország területén. Az első, gyömbérrel is foglalkozó írásos emlék Kr.e. 3000 körül született. Shen Nong (más források szerint Sen Nang, Chen-nung), a legendás kínai császár, akit „Isteni Szántóvetőnek” is neveztek, állította össze az első kínai füvészkönyvet Ben Cao Jing címmel (más forrás szerint Pen Cao Csing; használatos Shen Nong Ben Cao Jing néven is), mely kiemelkedően foglalkozott a gyömbérrel (egyes források szerint csak a szárított formával) és rajta kívül még kb. 200 növénnyel. Shen Nong megfázásokra, lázra, hidegrázásra, tetanuszra és leprára ajánlotta a növényt, továbbá a könyv leírása szerint “megszünteti a testszagot, és összehozza a testet a lélek birodalmával”.
A gyömbér szerepel az első kínai orvosi könyvben is, a Wu Shi Er Bing Fang-ban, mely nagyjából 3000 éves. Érdekes viszont, hogy a friss gyömbérről csak Kr. után 500 körül írnak először, a Ming Yi Bie Lu („Híres orvosok vegyes feljegyzései”) és a Ben Cao Jing Ji Zhu-ban („Magyarázó szövegek gyűjteménye a klasszikus gyógyszerekhez”). Az időbeli dokumentálás szétválásának oka az lehetett, hogy a friss és a szárított gyömbér két külön árucikk volt, melyeket eltérő küllemük miatt két külön növénynek tekintettek . Talán ennek köszönhető az is, hogy a kínai nyelv megkülönbözteti a két formát: Gan-jiang a szárított és Sheng-jiang a friss gyömbér néven.
A gyömbér ősi felhasználásaira vonatkozó adatok szerint ismeretes, hogy kínai tengerészek tengeribetegség ellen rágcsálták. A kínai orvosok ízületi gyulladás és veseproblémák kezelésére ajánlották. Az asszonyok Kínában jelenleg is teaként fogyasztják menstruációs görcsök, terhességi hányinger és más nőgyógyászati problémák ellen. A tengeri kagylók ellenmérgének is tekintették, ezért halból és tengeri állatokból készült ételeket fűszereztek vele.
Az indiaiak főzéshez, ételek tartósításához és emésztési problémák kezelésére használták, mert véleményük szerint tisztítja a testet és a lelket egyaránt. Vallásos ünnepek előtt, attól való félelmükben, hogy megsértik isteneiket, inkább gyömbért ettek hagyma és fokhagyma helyett, mivel ez leheletüket édessé, s ezáltal az istenek számára elfogadhatóvá tette.
A tibeti orvostudományban az élet megnyújtására és egyben az egészség megőrzésére a ma is divatos elixíreket használták, amelyek sok esetben erős növényi illóolajokból, különböző fémekből és drágakövekből állak. A tibeti orvosok számos receptet dolgoztak ki a sejtek megfiatalítására. Szertartásokon és a napi gyakorlatban bonyolult rituálék szerint az alkímia szabályai szerint készítették anyagaikat a hosszú élet elnyerésére. Sok esetben úgy tartották, hogy a „kezelés” akkor sikeres, ha a test megifjodik, az ősz haj visszanyeri eredeti színét, és még új fogak is kinőhetnek. Ezeknek a nektárnak is nevezett keverékek hatásának növelésére először azonban valamennyi szennyeződést el kellett távolítani a testből. Vagyis egyfajta méregtelenítés volt mindez, melyhez főleg háromféle balzsamdió gyümölcsét, tengeri sót, nyugat-indiai borsot, gyömbért, fehér nőszirmot, borsikát és melaszt használtak fel.
Az „arabok” valószínűleg a Kr. e. V. században találkoztak először gyömbérrel, amikor Dáriusz perzsa király Indiába küldött és onnan hazatérő kereskedői magukkal hozták a növényt. Ők vitték tovább Európába, ahol a görögök kezdték el használni konyháikban és gyógyászatukban. Inkább mint emésztést elősegítő gyógynövényt fogadták el, s a nagy, gyomrot terhelő lakomák után kenyérrel együtt ették. Egy idő után beledolgozták a kenyérbe, s így lett gyomorrontást megelőző „desszert” a gyömbérkenyér.
A rómaiak már keményen adóztatták importját, melynek első birodalmi állomása Alexandria volt (a Vörös-tengeren való átkelés után). A nagy lakomák alkalmával ők csak fűszerként alkalmazták, ahogy az Apicius I. századi receptgyűjteményének töredékeiből kiderült. Gaius Plinius Secundus Maior (Kr.u. 23–79) római természettudós és történész író szerint a „kis növény fehér gyökérrel gyorsan romlik”. (Ez alapján többen arra következtettek, hogy megpróbálta termeszteni.) A gyömbért Dioszkoridész görög orvos is megemlíti a De Materia Medica címû művében – amelyet egészen a 17. századig használtak az orvoslásban –, bár azt hitte róla, hogy a borsnak mint növénynek
a gyökere. Ez a nézet még Galenus római orvos Kr.u. 137-ben kelt művében is él (betegei gyógyítására a gyógyfüvek és a mágia keverékét használta). A gyömbér használata a római évszázadok alatt annyira elterjedtté vált, hogy amikor Kr.u. 43-ban a légiók Britannia földjére léptek, emésztést serkentő gyógyszerként magukkal vitték. A Nyugat-római Birodalom szétesése után azonban ritka és még drágább fűszerré vált.
A barbár törzsek Európába való sorozatos betörései visszalépést jelentettek a konyhaművészet terén, tevékenységük pozitívumaként értékelik, hogy megismertették az európai konyhával a rozst, a kumiszt és mindenek előtt a vajat. A kumisz kis alkoholtartalmú aludttej, amely kedvelt itala volt a barbár
törzseknek a bor és a borászat ismerete híján. Ez az ital, melyet egykor ecettel, mézzel és különféle fűszerekkel (többek közt gyömbérrel is) kevertek, a zsíros ételeket is könnyen emészthetővé tette.
A IX. században, Bagdadban megjelent több szakácskönyv és vers is többféle hűsítő italról szól, melyek alapanyagai rózsavízből, narancsvirágból és jázminnal illatosított cukorszirupból álltak, amihez azután különböző aromás növényeket, gyümölcslevet és fűszereket adtak. Desszertként olyan lekvárokat,
cukrozott gyümölcsöt, szörppel vagy mézzel készült aprósüteményeket fogyasztottak, mint például a gyömbéres őszibaracklekvár és a baklava.
A keresztes hadjáratok által fellendített fűszerkereskedelem meghozta a visszatérési lehetőséget Európa asztalaira. Egy XI. századi angol-szász orvosi könyvben is feltüntették a gyömbért, bizonyítva, hogy már a normann hódítás előtt ismert gyógy- és fűszernövény volt.
A középkorban virágzott egy négy „legendás” orvos (egy görög, egy zsidó, egy arab és egy római) alapította orvosi „fakultás” Salerno-ban. Anthimusz, görög orvos tanításait követték, aki felismerte a gyömbér emésztést serkentő hatását, és előírta használatát a nehéz ételek hozzávalójaként „De observatore ciborum” című receptkönyve alapműnek számított a középkori konyhaművészetben. A négy orvos által közzétett egészségügyi tanácsok gyűjteményét latin versbe szedve, „Regimen Sanitatis Salerno” címen adták ki. Ebben elismerően nyilatkoznak a gyömbérről, és egyben ki is emelik afrodisztikus hatását.
Az első magyar szövegemlékéről nevezetes, a XII–XIII. század fordulóján készült Pray-kódex kolostorkerti növényekről is megemlékezik. Minden hónaphoz egy-egy egészségügyi regulát csatol, „amely előírja, mikor ajánlatos és mikor nem az érvágás, mikor kell hideg, mikor kell meleg fürdőt venni, mely hónapban milyen étellel kell élni és milyen teákat inni, hogy kell a gyomrot rendben tartani”. A „szabályok” összesen 27 növény nevét említik, köztük a: gingiber (gyömbér), reuponticum (rebarbara), levesticum (lestyán), bibinella (földi tömjén), funiculum (édeskömény), sinape (mustár), salvia (zsálya), piper (bors), gariofilum (szegfűszeg), cinnamomum (fahéj), ysopus (izsóp), satureia (csombor). Ezt a felsorolást tekintik az első magyar gyógynövény jegyzéknek, s amelyek közülük nem európai származású voltak, azok arab közvetítéssel kerültek ide Ázsiából vagy Afrikából, mint például a gyömbér, a rebarbara, a bors, a szegfűszeg és a fahéj is.
A XIII. században a franciák dicsőítő verseket írtak a füves, cukrozott forralt borról, melyet rozmaringgal, ánizzsal, fehér ürömmel és mirtusszal ízesítettek, valamint a fűszeres, cukrozott, forralt, fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel, szerecsendióval fűszerezett borokról, melyeket étkezés előtt ittak, s ebből a hagyományból alakult ki az aperitif mint étkezési fogás. Ugyancsak XIII. századi történet a Rhys Gryg, Dél-Wales herceg megbízásából Rhi-wallon nevű orvos és három fia által összeállított, „Physicians of Myddvai” címet viselő, étel- és orvosi recepteket tartalmazó könyvecske, melyben részletes leírás olvasható a gyömbérről. A portugálok mint első gyarmatosítók pedig meghonosították Afrika partjain (ahonnan a spanyolok terjesztették tovább), Sierra Leonéban és Guineában termelték, majd nagy haszonnal exportálták. Úgy tartották a portugálokról, hogy a gyömbérrel tartják fenn a magas születési rátát a rabszolgatenyésztő farmokon (a férfiak körében szexuális erőt növelő afrodiziákum volt). Japánban a szamurájok egykori hagyományos ételeihez adják, amelyet ma május 15-én, gyermeknapon (és egyben a férfiasság napján) esznek. Ezzel szemben Új-Guineában a szárított rizomát fogamzásgátlóként használták.
A keresztes hadjáratok által megújult kereskedelem következtében megjelentek a XIV. század végén a „mártásszakácsok”. Specialitásuk a cameline volt, egy gyömbérből, borsból, szerecsendió-virágból, fahéjból, szegfűszegből, ecetből és kenyérből álló paszta vagy mártás, melyet a németek a nürnbergi mézeskalács készítéséhez használtak fel. A sütemény egy
idő után kiszáradt, és megőrölve sok ételbe fűszerként tették.
A reneszánsz korban többnyire elutasították az erős ízeket, kiment a „divatból” a gyömbér, főleg Franciaországban, de az angol-szászok, a németek, a németalföldi és a skandináv országok továbbra is alkalmazták (már a normannok terjeszkedése óta): nagyobb mennyiséget használtak fel, mint ma a franciák, főleg édes ételekhez, de néha pikáns fogásokhoz is. Készítettek gyömbérrel ízesített „rágógumit”, kis alkoholtartalmú gyömbérsört, gyömbérbort (főleg karácsonykor isszák; Elzászban egészen a második világháborúig volt szokás a pulykát gyömbérborral leitatni, s utána levágni – így nem kellett annyit vesződni a fűszerezéssel, mert az már felszívódott az állat szervezetében –, majd megsütni).
A XV. században felfedezett könyvnyomtatás lehetővé tette, hogy az információk szélesebb körben és gyorsabban terjedjenek el. Kihasználva az új lehetőséget, Nicholas Culpeper angol „orvos” The English Physician Enlarged (az angol orvos bővített kiadása) című népi gyógynövény könyvében és a Latin Pharmacopeia (Latin Gyógyszerkönyv) angol fordításában ötvözve a folklórt, az asztrológiát és az orvosi botanikát, olyan gyógyászati módszerrendszert dolgozott ki, mely a pórnép számára is közérthetővé tette az orvoslást. Ezért a nép szemében Culpeper nemzeti hőssé vált, az orvosi kritika viszont gyorsan sarlatánnak titulálta az asztrológia segítségével való gyógyítás terjesztése miatt. Szerinte a gyömbér sokoldalú gyógyszer: segíti az emésztést, átmelegíti a gyomrot, tisztítja a látást, jót tesz az öregeknek, átmelegíti az ízületeket, ezáltal jót tesz a köszvénynek. Leírásában arra is utal, hogy VIII. Henrik is gyógyszerként fogyasztotta a gyömbért.
A fűszerkereskedelem uralásáért folytatott portugál-spanyol összetűzések és a Tordesillas-i szerződés eredményeként, Francisco de Mendoca a XVI. században megtelepítette a gyömbért a Karib-szigeteken, 1585-ben pedig már Santa Domingoból exportálták Európába. Ázsiából viszont még mindig az arabok által került Európába, főleg cukorban tartósított változat, mely csemege lényegében kandírozott gyömbér volt, és ’gingembrat’- nak nevezték. Ekkor az ázsiai termékek árusítására szakosodott boltok polcain sorakoztak a speciális, külön erre a célra használt, kicsi, nagyon hasas edénykék (ma is használják és tömegesen gyártják őket), melyekben kandírozott vagy zirupban eltett gyömbért tartottak.
Nosztradámusz is írt gyömbérvíz receptet (fahéjat is felhasznált hozzá), sőt mivel akkoriban a gyömbér még mindig kifejezetten luxusterméknek számított, a mezei iringót (Eryngium campestre, franciául ’hyringe’) ajánlotta pótléknak, amely a gyömbérhez hasonló ízt ad, s nagy előnye, hogy nem juttatja csődbe a vásárlót. Az iringó gyökere kis darab gyömbérrel keverve a valódi gyömbér aromáját kölcsönzi, ráadásul az iringónak a gyömbérrel közel azonos afrodisztikus hatást tulajdonítottak, amit még Shakespeare Falstaff nevû figurája is megemlít „A windsori víg nők” címû vígjátékban. Nosztradámusz a ’menquin’ kifejezést használta, ami alatt valószínűleg az egész, szárított rizomát értette, s egyben arra utalt, hogy szerinte a gyömbért az arabok Mekkából hozták, onnan, ahol Mohamedet temették el. Valójában az arabok Dél-Indiából és Malajziából importálták abban az időben, s a Közel-Keleten soha nem termesztették.
Bruno Laurioux modern tudós a gyömbért a középkori konyhaművészet Proteuszának nevezte (Proteusz a görög mitológiában egy öreg tengerész és jós, aki tetszése szerint vett fel bármilyen alakot, azt meg ugyancsak tetszése szerint meg tudta tartani vagy változtatni), mert sokféle formában írták le (szín, alak, megjelenés, finomság szerint) és használták fel a konyhában a növényt. Szerinte még a botanikai fajnév (officinale) is a középkorra utal, amikor rendkívül népszerű volt és nagy gyógyító erőt tulajdonítottak neki.
A gyömbér szerepel az első kínai orvosi könyvben is, a Wu Shi Er Bing Fang-ban, mely nagyjából 3000 éves. Érdekes viszont, hogy a friss gyömbérről csak Kr. után 500 körül írnak először, a Ming Yi Bie Lu („Híres orvosok vegyes feljegyzései”) és a Ben Cao Jing Ji Zhu-ban („Magyarázó szövegek gyűjteménye a klasszikus gyógyszerekhez”). Az időbeli dokumentálás szétválásának oka az lehetett, hogy a friss és a szárított gyömbér két külön árucikk volt, melyeket eltérő küllemük miatt két külön növénynek tekintettek . Talán ennek köszönhető az is, hogy a kínai nyelv megkülönbözteti a két formát: Gan-jiang a szárított és Sheng-jiang a friss gyömbér néven.
A gyömbér ősi felhasználásaira vonatkozó adatok szerint ismeretes, hogy kínai tengerészek tengeribetegség ellen rágcsálták. A kínai orvosok ízületi gyulladás és veseproblémák kezelésére ajánlották. Az asszonyok Kínában jelenleg is teaként fogyasztják menstruációs görcsök, terhességi hányinger és más nőgyógyászati problémák ellen. A tengeri kagylók ellenmérgének is tekintették, ezért halból és tengeri állatokból készült ételeket fűszereztek vele.
Az indiaiak főzéshez, ételek tartósításához és emésztési problémák kezelésére használták, mert véleményük szerint tisztítja a testet és a lelket egyaránt. Vallásos ünnepek előtt, attól való félelmükben, hogy megsértik isteneiket, inkább gyömbért ettek hagyma és fokhagyma helyett, mivel ez leheletüket édessé, s ezáltal az istenek számára elfogadhatóvá tette.
A tibeti orvostudományban az élet megnyújtására és egyben az egészség megőrzésére a ma is divatos elixíreket használták, amelyek sok esetben erős növényi illóolajokból, különböző fémekből és drágakövekből állak. A tibeti orvosok számos receptet dolgoztak ki a sejtek megfiatalítására. Szertartásokon és a napi gyakorlatban bonyolult rituálék szerint az alkímia szabályai szerint készítették anyagaikat a hosszú élet elnyerésére. Sok esetben úgy tartották, hogy a „kezelés” akkor sikeres, ha a test megifjodik, az ősz haj visszanyeri eredeti színét, és még új fogak is kinőhetnek. Ezeknek a nektárnak is nevezett keverékek hatásának növelésére először azonban valamennyi szennyeződést el kellett távolítani a testből. Vagyis egyfajta méregtelenítés volt mindez, melyhez főleg háromféle balzsamdió gyümölcsét, tengeri sót, nyugat-indiai borsot, gyömbért, fehér nőszirmot, borsikát és melaszt használtak fel.
Az „arabok” valószínűleg a Kr. e. V. században találkoztak először gyömbérrel, amikor Dáriusz perzsa király Indiába küldött és onnan hazatérő kereskedői magukkal hozták a növényt. Ők vitték tovább Európába, ahol a görögök kezdték el használni konyháikban és gyógyászatukban. Inkább mint emésztést elősegítő gyógynövényt fogadták el, s a nagy, gyomrot terhelő lakomák után kenyérrel együtt ették. Egy idő után beledolgozták a kenyérbe, s így lett gyomorrontást megelőző „desszert” a gyömbérkenyér.
A rómaiak már keményen adóztatták importját, melynek első birodalmi állomása Alexandria volt (a Vörös-tengeren való átkelés után). A nagy lakomák alkalmával ők csak fűszerként alkalmazták, ahogy az Apicius I. századi receptgyűjteményének töredékeiből kiderült. Gaius Plinius Secundus Maior (Kr.u. 23–79) római természettudós és történész író szerint a „kis növény fehér gyökérrel gyorsan romlik”. (Ez alapján többen arra következtettek, hogy megpróbálta termeszteni.) A gyömbért Dioszkoridész görög orvos is megemlíti a De Materia Medica címû művében – amelyet egészen a 17. századig használtak az orvoslásban –, bár azt hitte róla, hogy a borsnak mint növénynek
a gyökere. Ez a nézet még Galenus római orvos Kr.u. 137-ben kelt művében is él (betegei gyógyítására a gyógyfüvek és a mágia keverékét használta). A gyömbér használata a római évszázadok alatt annyira elterjedtté vált, hogy amikor Kr.u. 43-ban a légiók Britannia földjére léptek, emésztést serkentő gyógyszerként magukkal vitték. A Nyugat-római Birodalom szétesése után azonban ritka és még drágább fűszerré vált.
A barbár törzsek Európába való sorozatos betörései visszalépést jelentettek a konyhaművészet terén, tevékenységük pozitívumaként értékelik, hogy megismertették az európai konyhával a rozst, a kumiszt és mindenek előtt a vajat. A kumisz kis alkoholtartalmú aludttej, amely kedvelt itala volt a barbár
törzseknek a bor és a borászat ismerete híján. Ez az ital, melyet egykor ecettel, mézzel és különféle fűszerekkel (többek közt gyömbérrel is) kevertek, a zsíros ételeket is könnyen emészthetővé tette.
A IX. században, Bagdadban megjelent több szakácskönyv és vers is többféle hűsítő italról szól, melyek alapanyagai rózsavízből, narancsvirágból és jázminnal illatosított cukorszirupból álltak, amihez azután különböző aromás növényeket, gyümölcslevet és fűszereket adtak. Desszertként olyan lekvárokat,
cukrozott gyümölcsöt, szörppel vagy mézzel készült aprósüteményeket fogyasztottak, mint például a gyömbéres őszibaracklekvár és a baklava.
A keresztes hadjáratok által fellendített fűszerkereskedelem meghozta a visszatérési lehetőséget Európa asztalaira. Egy XI. századi angol-szász orvosi könyvben is feltüntették a gyömbért, bizonyítva, hogy már a normann hódítás előtt ismert gyógy- és fűszernövény volt.
A középkorban virágzott egy négy „legendás” orvos (egy görög, egy zsidó, egy arab és egy római) alapította orvosi „fakultás” Salerno-ban. Anthimusz, görög orvos tanításait követték, aki felismerte a gyömbér emésztést serkentő hatását, és előírta használatát a nehéz ételek hozzávalójaként „De observatore ciborum” című receptkönyve alapműnek számított a középkori konyhaművészetben. A négy orvos által közzétett egészségügyi tanácsok gyűjteményét latin versbe szedve, „Regimen Sanitatis Salerno” címen adták ki. Ebben elismerően nyilatkoznak a gyömbérről, és egyben ki is emelik afrodisztikus hatását.
Az első magyar szövegemlékéről nevezetes, a XII–XIII. század fordulóján készült Pray-kódex kolostorkerti növényekről is megemlékezik. Minden hónaphoz egy-egy egészségügyi regulát csatol, „amely előírja, mikor ajánlatos és mikor nem az érvágás, mikor kell hideg, mikor kell meleg fürdőt venni, mely hónapban milyen étellel kell élni és milyen teákat inni, hogy kell a gyomrot rendben tartani”. A „szabályok” összesen 27 növény nevét említik, köztük a: gingiber (gyömbér), reuponticum (rebarbara), levesticum (lestyán), bibinella (földi tömjén), funiculum (édeskömény), sinape (mustár), salvia (zsálya), piper (bors), gariofilum (szegfűszeg), cinnamomum (fahéj), ysopus (izsóp), satureia (csombor). Ezt a felsorolást tekintik az első magyar gyógynövény jegyzéknek, s amelyek közülük nem európai származású voltak, azok arab közvetítéssel kerültek ide Ázsiából vagy Afrikából, mint például a gyömbér, a rebarbara, a bors, a szegfűszeg és a fahéj is.
A XIII. században a franciák dicsőítő verseket írtak a füves, cukrozott forralt borról, melyet rozmaringgal, ánizzsal, fehér ürömmel és mirtusszal ízesítettek, valamint a fűszeres, cukrozott, forralt, fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel, szerecsendióval fűszerezett borokról, melyeket étkezés előtt ittak, s ebből a hagyományból alakult ki az aperitif mint étkezési fogás. Ugyancsak XIII. századi történet a Rhys Gryg, Dél-Wales herceg megbízásából Rhi-wallon nevű orvos és három fia által összeállított, „Physicians of Myddvai” címet viselő, étel- és orvosi recepteket tartalmazó könyvecske, melyben részletes leírás olvasható a gyömbérről. A portugálok mint első gyarmatosítók pedig meghonosították Afrika partjain (ahonnan a spanyolok terjesztették tovább), Sierra Leonéban és Guineában termelték, majd nagy haszonnal exportálták. Úgy tartották a portugálokról, hogy a gyömbérrel tartják fenn a magas születési rátát a rabszolgatenyésztő farmokon (a férfiak körében szexuális erőt növelő afrodiziákum volt). Japánban a szamurájok egykori hagyományos ételeihez adják, amelyet ma május 15-én, gyermeknapon (és egyben a férfiasság napján) esznek. Ezzel szemben Új-Guineában a szárított rizomát fogamzásgátlóként használták.
A keresztes hadjáratok által megújult kereskedelem következtében megjelentek a XIV. század végén a „mártásszakácsok”. Specialitásuk a cameline volt, egy gyömbérből, borsból, szerecsendió-virágból, fahéjból, szegfűszegből, ecetből és kenyérből álló paszta vagy mártás, melyet a németek a nürnbergi mézeskalács készítéséhez használtak fel. A sütemény egy
idő után kiszáradt, és megőrölve sok ételbe fűszerként tették.
A reneszánsz korban többnyire elutasították az erős ízeket, kiment a „divatból” a gyömbér, főleg Franciaországban, de az angol-szászok, a németek, a németalföldi és a skandináv országok továbbra is alkalmazták (már a normannok terjeszkedése óta): nagyobb mennyiséget használtak fel, mint ma a franciák, főleg édes ételekhez, de néha pikáns fogásokhoz is. Készítettek gyömbérrel ízesített „rágógumit”, kis alkoholtartalmú gyömbérsört, gyömbérbort (főleg karácsonykor isszák; Elzászban egészen a második világháborúig volt szokás a pulykát gyömbérborral leitatni, s utána levágni – így nem kellett annyit vesződni a fűszerezéssel, mert az már felszívódott az állat szervezetében –, majd megsütni).
A XV. században felfedezett könyvnyomtatás lehetővé tette, hogy az információk szélesebb körben és gyorsabban terjedjenek el. Kihasználva az új lehetőséget, Nicholas Culpeper angol „orvos” The English Physician Enlarged (az angol orvos bővített kiadása) című népi gyógynövény könyvében és a Latin Pharmacopeia (Latin Gyógyszerkönyv) angol fordításában ötvözve a folklórt, az asztrológiát és az orvosi botanikát, olyan gyógyászati módszerrendszert dolgozott ki, mely a pórnép számára is közérthetővé tette az orvoslást. Ezért a nép szemében Culpeper nemzeti hőssé vált, az orvosi kritika viszont gyorsan sarlatánnak titulálta az asztrológia segítségével való gyógyítás terjesztése miatt. Szerinte a gyömbér sokoldalú gyógyszer: segíti az emésztést, átmelegíti a gyomrot, tisztítja a látást, jót tesz az öregeknek, átmelegíti az ízületeket, ezáltal jót tesz a köszvénynek. Leírásában arra is utal, hogy VIII. Henrik is gyógyszerként fogyasztotta a gyömbért.
A fűszerkereskedelem uralásáért folytatott portugál-spanyol összetűzések és a Tordesillas-i szerződés eredményeként, Francisco de Mendoca a XVI. században megtelepítette a gyömbért a Karib-szigeteken, 1585-ben pedig már Santa Domingoból exportálták Európába. Ázsiából viszont még mindig az arabok által került Európába, főleg cukorban tartósított változat, mely csemege lényegében kandírozott gyömbér volt, és ’gingembrat’- nak nevezték. Ekkor az ázsiai termékek árusítására szakosodott boltok polcain sorakoztak a speciális, külön erre a célra használt, kicsi, nagyon hasas edénykék (ma is használják és tömegesen gyártják őket), melyekben kandírozott vagy zirupban eltett gyömbért tartottak.
Nosztradámusz is írt gyömbérvíz receptet (fahéjat is felhasznált hozzá), sőt mivel akkoriban a gyömbér még mindig kifejezetten luxusterméknek számított, a mezei iringót (Eryngium campestre, franciául ’hyringe’) ajánlotta pótléknak, amely a gyömbérhez hasonló ízt ad, s nagy előnye, hogy nem juttatja csődbe a vásárlót. Az iringó gyökere kis darab gyömbérrel keverve a valódi gyömbér aromáját kölcsönzi, ráadásul az iringónak a gyömbérrel közel azonos afrodisztikus hatást tulajdonítottak, amit még Shakespeare Falstaff nevû figurája is megemlít „A windsori víg nők” címû vígjátékban. Nosztradámusz a ’menquin’ kifejezést használta, ami alatt valószínűleg az egész, szárított rizomát értette, s egyben arra utalt, hogy szerinte a gyömbért az arabok Mekkából hozták, onnan, ahol Mohamedet temették el. Valójában az arabok Dél-Indiából és Malajziából importálták abban az időben, s a Közel-Keleten soha nem termesztették.
Bruno Laurioux modern tudós a gyömbért a középkori konyhaművészet Proteuszának nevezte (Proteusz a görög mitológiában egy öreg tengerész és jós, aki tetszése szerint vett fel bármilyen alakot, azt meg ugyancsak tetszése szerint meg tudta tartani vagy változtatni), mert sokféle formában írták le (szín, alak, megjelenés, finomság szerint) és használták fel a konyhában a növényt. Szerinte még a botanikai fajnév (officinale) is a középkorra utal, amikor rendkívül népszerű volt és nagy gyógyító erőt tulajdonítottak neki.
1763-ban a jezsuiták kiadásában megjelent híres nagyszombati „Szakáts mesterségnek könyvetskéje, melyben különféle válogatott tzifra, jó egészséges, hasznos, tiszta és szapora étkeknek megkészítése, sütése és főzése leírattatik” című szakácskönyv Magyarországon alkalmazott fűszerként Angliában és az amerikai gyarmatokon (ide spanyol és portugál hajósok révén került) gyomornyugtató italokat és sört (ginger beer) készítettek belőle. Az utóbbi előfutára a mai világos gyömbérsörnek (ginger ale), amely az előbbivel szemben nem tartalmaz alkoholt, és még ma is népszerű házipatikaszer XIX. századi eklektikus orvosai gyömbérből készült port, teát, bort vagy sört csecsemőkori hasmenésre, emésztési problémákra, émelygésre, vérhasra, szélszorulásra, lázra, fejfájásra, fogfájásra és „női hisztériára” (menstruációs panaszokra) javalták.
